KOPTOK

1.

                                   SEHOL  ÉS    VALAHOL

Csend a borban

Látjátok feleim szümtüchel

Mik vogmuk?

Isa bor, isa smafu

Vogmuk.

Halkan lép a hold –

éji árnyéka a napnak,

nesztelen, ezüst herceg,

a csend az égen delel,

a fekete kárpit megremeg   

A csend a magban nő

csak a csíra ismeri,

mikor kinyílik az idő,

majd megáll, elhervad,

mint buborék a borban

felszáll, kipukkad.

És nő a csend, hallom

szemed fennakad,  

lelőtt gerle egy faágon…

ez az utolsó szusz…

Minden a semmi ágán lóg,

……………………………….

ez megfejthetetlen kód.

És mennyi miloszty van még

az elmeszesedésben…

PORTUGÁL LÁTOMÁSOK                                            

                                                                                  Ildinek

Délelőtt:

És Evorában a térre,

templomot építettek a rómaiak.

és megmaradt,

a város is,

meg a hófehér falak,

és ásít az aquaductus… .

Délután:

Szent Vince fokán

erőd, kókadt ágyúk,

hentergő, aggastyán falloszok,

az atlanti vízrónára

rádől a fényoszlop,

a naplemente.

A fok vízbenyúló agyar,

s én, az  idetévedt magyar,

Európa csücskén

a legvégső tengerben

lábat áztatok,

a semminek integetek.

Ez itt e földrész vége

innen csak az égbe

repülnének táltos szemeim

(látjátok feleim!?)

Az óceán

közel van, és távol van,

a víz nagy

itt ő az isten

mégis reszket,

millió ölet, keblet

ölelget

hisz él.

Fölötte tízezer szél

görget vihart vagy könnyű felhőt,

a tenger is megázik,

tán fázik.

Fázom

a vöröslő napon.

(Mint álnok,

hízelgő szesz,

megölel a szó

és fáj.

Először Lagosban,

a rabszolgapiacon

ütötte meg fülem:

„Fehér liliomszál!”

már nem is tudom...

a közelemben

hangzott,

vagy sejlett?

Kísért azóta

kór, mánia

az elhagyott

tilos haza?

Magyarul szólt

a képzelet dobogott

dobhártyám ereiben?        

„Fehér liliomszál…”

(s a szó megszegik.)

Este:

A világ –

libegő ködfoszlány...

a füledben két szó cseng,

haldokló nyelven

kósza, besurranó, álnok nesz.

Tán baszk volt, tán ladin,

netán breton, okcitán,

welszi, vagy skót…

mégis

magyarul hangzott.

Éjjel:

A csöndes ibér éjszaka

tust önt szemedre,

és halkan lép tova.

Nevem

(Új német személyigazolványomhoz)

Megkaptam,

semmi rítus.

Unott faarc,

meredt

az üvegtábla

mögött.

Egy ápolt kéz

a résen átlökte…

ez van.

Kész, vége.

Aláírom,

és mehetek

új sorsom elébe.

Semmi ez az élmény, semmi

semmi új gondolat,

semmi lélekmozgás?

Gyerekként a húsvéti tojás

jobban megrázott.

Le a lépcsőn, újra az utcán.

Mikor bementem,

esett,

most süt a nap.

Mi minden történik

pár perc alatt?

Utca, villamos, metró

ugyanaz,

és nem ismerős senki.

A rendőr sem igazoltat.

Meg kéne mutatni

neki, valakiknek:

Az enyém is pont olyan

mint a tied!

Na, mindegy.

Ha siket volnék

– nem is siket,

néma –

és nem csúszkálna

nyelvemen

a sok német fonéma –

zenélne e nyelv akár

bajorul vagy svábul,

s mit bánom én,

akár endéká szászul.

De nem.

Kurtaszavú lettem

sorsom

német jutalmául.

A szomszéd áthív

ő, a lengyel is megkapta.

Zbisko ezért pálinkázik,

magának dudorász

megindulva:

Jestye Polszka nyezginula!

Ha még inna,

becsomagolna.

(néhányszor megtette).

És két bőrönddel kezében

az állomáson ébredne.

Jönne, cipekedne hajnaltájt

vissza!

Megint lift, metró, villamos,

senki sem röhög ennyit soha.

Eszelős

az emigránsok mosolya.

Átjön a másik szomszéd

tapasztalt, magyar

(mondták, lehet, hogy csak pletyka,

hisz ezt is, emigráns mondta)

szóval, hogy még otthon,

hogy  tán, esetleg…lopott…

szóval, volt valami balhéja.

Emigránstól sose kérdezd:

Téged meg mi szél hozott?

Hiányzik két akcent,

de ne törjön a frász.

A német nem ismer ékezetet,

ez csak az itteni neved.

Feledd, az egészet.

Most már mindegy.

Ha meg nem,

változtass nevet.

Jens, Jürgen, Johann,

vagy Heinrich, Thomas,

mint a Mann családban.

Lehetsz Schmidtke,

a házmester is az,

mondja nevetve.

vagy Herr Knall,

a gazdag szomszéd,”

felröhög,

nagy robajjal.

Ez igaz,

legyintek.

És Arnold mosolygok,

kirúgnám a széket

alóla.

Neked könnyű,

te Glitz vagy már

négy ős óta.

Sváb ükapád írta a kemence fölé:

Süttessen kenyeret a Glitzcel,

Ez a pék süt, nem viccel!

„A név (így Arnold) csak nosztalgia.

Apától örökli fia

bármi hitvány,

de a lány

és ágán sok unoka

(lehet, bár kiköpött nagyapa)

nem ezt kapja.

Más nevet kap,

sorsol a sors

a kalapból.

Változtasd akár magyarra neved,

de ne legyen benne

Se ipszilon, se ékezet.

Még töröknek néznek.

Válaszom, ugye, megnyugtató.

Tehát hangzatos, ősi nevet,

hozzá címet,

mely sokat ér.

Lehetsz báró, gróf.

Névtábládon a két sróf

közé bármi odafér.”

Arnold elnézést kér,

s elköszön.

Ez már a harmadik igazolvány,

és nincs hozzá közöm.

Változó országok,

nyelvek, feliratok…

Arcképem idegen,

törött tekintet,

kényszer-mosoly,

tán még maradok 

egy ideig

Okmányok, szavak,

bútorok

keringenek a felhők alatt…

én meg itt vagyok,

és a hazám sehol.

Koptok

I.

A sivatag szélén, páran –

nem arabok, koptok –

állnak, kék kaftánban.

Mellükön apró kincs:

bilincs

a kereszt.

Hullámzó sivatag,

fodros a dűnék orma.

Itt a szél örökkön konok.

Szemük hunyorog,

könnyes.

Mióta?

Századok,

ezredek,

a fáraók óta?

Örökkön!

Örökkön szembe fú

minden szél

de a kopt konok.

És a szél dúdolja 

szakadatlan huhog:

 „Tudjátok-e, koptok?

Egyszer majd elkoptok.

A fáraók lelke már

a homoknak susog.

Így megy ez, jó koptok,

elkoptok, elkoptok.”

Elkoptok,

mint a piramis

és annak minden éke,

kopik a szentek képe

ódon, kopt templomok

falán.

Íme, a kopt béke.

                                               A templom alján

                                               a szent patak,

                                               nem csobog,

                                               hallgat,

                                               ahogy bölcs papok

                                               arcán

a kopt béke

imádkozik.

Tudjátok-e koptok?

De hagyjuk –

éppen esteledik.

Hűl, zizeg a sivatag,

az égen nincs felhő,

a város minareterdő,

kékülő idill.

Térdig homokban

kicsi templomok.

Szent patak tükre

a falakra villog,

a boltíveken, sután,

csalfa fény játszik –

csoda,

                                                           és messziről

                                                           nem látszik,

                                                           jaj, semmi sem látszik,

                                                           soha.

II

Lihegett, hullámzott

(akkor is)

a Barbaricum.                     

                                               Hullámzik minden –

az idő,

a sors,

a világ –

a semmi.

                                                           Nincs mit tenni.

                                                           Minek?

                                                           Nem lehetünk

                                                           Istenek.

Áradt-apadt

a népek sora.

                                                           A sors nevetséges,

                                                           a história ostoba.

Megátkozott

hitünk (nekik) pogány,

vak-vad.

                                               Lám az idő

                                               halad.

Az idő,

kereszténnyé vert,

taposott.

Sok volt dzsigitből

nőtt az

új had.

                                               Nomád a szó is,

mert csavarog.

Nomád a szerelem,

dzsigit a lopott csók…

Az asszonyok maradnak.

Ők tanyák,

városok, falvak… –

maradnak

az anyák.

És lettek apáink

Jézust kiáltó harcosok.

                                               Harcoltak, meghaltak –

                                               ez volt mindig a világ rendje.

                                               Huj-huj, előre!

                                               Tatárra, törökre

                                               muszkára, labancra,

                                               mindig aki jött, arra.

                                               Vagy előle.

                                                                                                         

Ez agyra megy!

                                                                                                          Pardon: egyre.

Úgyis minden fejfa

mohos, szürke.

                                               Törökre, tatárra

muszkára, labancra,

ki karddal jött…

és dőlt velük sírba...

asszonyaikkal

bokorba.

Vérét, létét, magját

szélbe, földbe, ölbe

szórta.

Jöttek, mentek,

haltak, győztek

és maradtak.

                                              

            Maradtak!

Nomád madarak

                                                           házi madaraknak.

                                                           Akit megdöntenek,

                                                           többé

                                                           nem válogat.

Ki az isten?

                                   Hiába nézel az égre.

                                                                                                          Egyáltalán, mi végre?

III.

És végre jött

És pusztított

a győztes,

a segítő Európa.

És markába

röhögött

a habsburgi idea

modern mása:

Lopd meg és uralkodj!

Ki az isten?

Hiába nézel az égre.

Egyáltalán, mi végre?

Gratulált az Antant meg a muszka

És még sokan mások.

Tudják

a csokrokat

a cselédlépcsőn

várod.

Az ég

kék,

ragyog.

Mint a kék koptok

kék kaftánban.

Kik fáznak a szélben,

a sivatagi éjben,

a hazában.

                                              

És a szél dúdolja

                                               szakadatlan huhog

                                                                                                         

Tudjátok-e, koptok?

                                                                                                          Egyszer majd elkoptok.

                                                                                                          Így megy ez, jó koptok

                                                                                                         

Ágak közt a szarvas

Régi fintor, öreg arcon –

szobámban ülök,

tüdőm zihál,

hörgőmmel hegedülök,

künn felharsan

száz hamis kanásztülök.

Harsognak a szilveszteri éjszakába,

szellemeket űznek a túlvilágra.

Távozzon minden, ami gonosz,

halld, rossz szellem,

többé ne motozz

közöttünk!

Hisszük, tülkölve,

véljük lázasan,

részegen:

tiszták leszünk újra,

az új évvel.

Az égbolt unott, szürke,

szakadozott,

kókadtan, fáradtan

letekint néha a nap,

felhőgéz takarja,

arca beteg, bágyatag,

az ég aljáról még felnéz,

mintha kérdené:

Mi ez a lárma, dorbéz,

kaján röhögés?

A megőrült felekezet,

istenére fenekedett,

aranyborjúval táncol,

leplet borít rá a sötét,

éjfekete fátyol.

Titok minden éjszaka.

Júliusban forró,

novemberben sáros,

Luca napján boszorkányos.

Párosan meghitt,

egyedül magányos,

más kertjében dévaj,

Szilveszterkor szilaj.

Az utolsó meg…

egy sóhaj.

„Ne gondolj a gonddal!”

Pattantyúk robbannak,

sikolyok, dobok.

Megkopott a szenvedély,

megroggyant a csizmám szára,

lefittyedt a sarkantyúm,

Nevetésem brekeg,

mosolyom fintor.

Az ördög rajtam mulat,

szánkázik arcomon.

Vékonyul az ünnep,

karomon az izom,

langyosul a bor.

Az ünnep, ünnep!

Az évmúlásé, elmúlásé!

Pogány dáridó, sej haj!

Sose halunk meg! Halihó!

És jön a másnap:

Jó reggelt! Hahó!

De a bölcsesség,

a kiszolgált, agg cseléd,

ma épp,

szabadnapot vett.

Hiába kezdődik az év,

ő ma itt nincs jelen.

Suta egyszeregy:

minden napot eltemet

minden éjszaka.

Ne szólj szám,

a távolban most zeng a csend.

Mint ágak közt a szarvas,

hallgass!

Józan ész, tartsd a szád!

A rettegő vadállat is elhallgat,

a szél is elül, elpihen.

Nincs tanulság.

Vagy ha van,

az semmilyen.

…………………………….

Felteszel egy Haydn-lemezt

elszundítasz, bambán szuszogsz,

ahogy téli szélben a temető.

Magányos ünnep

(Svéd március)

Itt a semmi perceg,

míg ringat a hajó,

reccsen a deszka

billeg a fedélzet,

hulladék percekben,

versel a szú.

Mert minden szó vers,

és minden csend hosszú –

konokul hallgatnak

a hullámok, és a szavak

és konokul inog a hajó.

2

         VÁLASZOK MIKESNEK

1

                                  

     Kristálygömb

                        Néked írom, Kelemen

                        a levelem.

Annyi levél után,

ugyan, mit várhatsz?

Tán megértő sorokat?

Itt az istenek a sorsokat

nem mérik,

csupán odavetik!

Igen, odavetik

mint ebeknek koncot,

és unottan bámulják

e zizegő sártekét,

mely tán

az asztalukon levélnehezék,

kristálygömb.

A vénkisasszonyok

nézik ily balgán,

homályos éjszakán

a táncoló asztalon…

a gömböt

rettegőn, hunyorogva.

Te Rodostóból lested

hol, merre a hon,

vagy legalább

a kicsi falu,

Zágon.

Itthon – otthon?

a sok kacat közt

én sem találom.

                                   (Göttingen)

2

Csikók

Nikápoly felé a kókadt csikók

– írtad – poroszkáltak.

Az égen

mint mindig,

fekete fellegek szálltak.

Otthonszaga volt

a nyugoti szélnek.

Írtad,

hogy egy este még,

Te is olybá vélted,

de a szelet

tüdődre mélyre szívni,

félted.

Írtad, haza térnél,

már düh sincs benned,

csak utálat.

Írtad,

hogy vége a mocsoknak,

a titkoknak,

és eltemet a gyalázat

Tudod,

a kártya cinkelt,

hamis spílerek

az istenek!

Kávédba köpnek,

hellyel sem kínálnak,

velük,

csak lakhatsz,

padlón a matrac,

a magánnyal hálhatsz

padlón a vágyaink

albérlők e vágyak,

Neked is jobb, ha hallgatsz.

Zúgolódhat a vén szolga,

hogy restelkedjenek a csalók,

és a tolvajok.

Vagy lázongva:

Mindig voltak, vannak, lesznek,

kik mindig nagykanállal esznek…

és a nép…?

lelkemre: csak megmarad veszteg.

Post scriptum:

Csak a remény mécse pislákol,

rettegve világít,

ha nem is örökké –

mindhalálig.

Aztán,

néhány túlélő,

majd nagy pátosszal 

eltemet

(vagy eltemettet).

Szél susog, majdan, a fák között,

dalol rigónak, fülelő nyúlnak,

és csontjaidban,

dőzsölnek a férgek,

de már többé be nem súgnak.

Így kell ennek lenni.

A síron túl,

tán nem jelent fel senki.

                                   (London)

              3.

            Tél

                                    

Ez a haza,

ez a téli táj.

Most jobban látszik,

mint nyári fényben.

Nem takarja lomb

az erdőt,

minden világos, fehér,

minden tiszta –

a kopár domb,

a havas puszta,

s mind a tied.

Szórtasd bár poraid

tengersírba,

szemfedőd mégis

ez marad, ez a kertek-alja,

ez a téli táj.

Ezt hozza magával

jegyajándékul a Halál,

és rád teríti.

Nem nehéz,

a könnyű pókháló röppen,

ily puhán,

akár e zúzmaraköpeny,

didergő válladra.

Belebújik a mező is,

fázik alatta,

reszket a rét,

és hiába lesz dél,

nincs többé harangszó.

A téli, déli

halovány derengésben

fuldoklik a nap,

sűrű ködmönében.

A homályos, opálos légben,

kotor, kapar

minden sugár,

külön utat keres magának.

Pislákoló mécs a nap,

ferdén delel,

a szél sem mozdul,

feszeng a csend –

tán az isten készít nekünk

valamit.

(Duderstadt)

4.

Szavak                  

Utolsóelőtti

minden vacsora.

Velencében

a fülledt éjben,

a Canale Grande

bűzlő vizében,

egy süllyedő gondola

só marta fája

jajong.

.

Percegve múlik az idő,

rikoltoz a sirály.

varjú károg –

lám

oda a luxus

elsüllyed a hajó,

elsüllyed a város!

Elvész a semmiben

a ködpalota

(tán maga a Ca d’ Oro)

Elvész, a szó,

a teremtő csoda,

hol volt, hol nem volt –

egy szétharapott tollszár,

hol volt, hol nem –

az isteni ige.

A sors

mindent megold,

működik.

Meghalni sem jó,

a halál is halódik.

Itt semmi sem marad

utánam-utánad,

teli a koporsó,

a világ, meg

üres marad.

                                  

(Velence)

5

Hajnali eső

Ezüstös szürke Kelet,

dereng az ég alja,

nézel Nyugatra

ott is ezüst

villog: a városi fény.

Felnézel,

szemedbe hull harmat

(tán eső cseppje?).

Fénylő ezüst

áztatja szürke szemed,

messzi lámpák

olcsó varázsát sejted.

Felidézed

a véletlen csodát:

bakfis leány,

elképzeled, vagy tán látod

verejték-harmatos,

mint a tavasz.

Feléd lép,

Te félsz,

és nincsenek szavak.

Mindez dőre

kamasz emlék,

az kísért csak – 

egy árnyék

a múlt szürke sátorán. 

Ő az égszínkék folt,

és neked ragyog,

a fogyó hold ezüst ívét csiszolja

így a felhőkkel fényesre

a konok képzelet kísért,

ez az emlék-leány –

mint a völgyet a patak, elkísér,

az inge homály, ködgomoly,

vakító hajnal a bőre.

Lelked szomjazó,

tátogó madár csőre.

                                             

(Detroit)

6

Sors bona nihil…

Sorsunk minket

hányat, vagy hánytat.

Mintha vészjóslón

rólad rikoltana

a szélben, a kéményen

a rézkakas.

Csikorog, így jósol.

(Hisz ez a dolga!)

De jósol a néma tükör is,

arcodon a ránckeret

kódolatlan üzenet.

Ereszd hát a szélnek

kusza vágyad.

És álmodban

mindig megöleled a tájat

mint a nők vállát

a vagány.

                                   (München)

7.

Tavaszodik

Néhányat még alszunk,

s a tél is oda,

mint minden,

elúszik, tova,

és elmerül,

tán az időben…

isten tudja, hova –

itt így mondják:

das Leben zerfällt,

széthullt a lét

Mindez csak dőre

játék a szavakkal.

És az idén is, mint tavaly,

majd itt téblábol a tavasz

cuppogó nagy sarakkal,

a küszöbünk előtt

hólé csorog, patakzik.

Igen, pár hét

és előtűnik az erdőszélen

a hó alól

sok lim-lom, kacat

doboz, flaska, tasak.

Kizöldül minden újra,

benövi a szemetet a lapu,

a pitypang, a cserje.

Mintha

minden rendben lenne,

és márciusban sétálhatsz majd,

ismét, önfeledten.

Virít majd úton-útszélen

fű, virág, moha,

talpad alatt gally roppan,

bámulod fejed felett a pompát,

éppen virágzik a barack.

De a gally

talpad alatt

oly furán roppant,

nem is gally,

egy kólás palack…

Fű, fa, moha, erdő,

Ez volna a haza?

Hol van?

A rothadó lombban

spórákat növeszt,

vágyakat érlel,

s kirobban tán

egy új márciusi éjen?

(Suhl)

                                               

       8. 

        Haza

Minket majd mi hív haza,

mi visz haza ?

zajongó vágyak,

pisla remények

riszálnak.

Az áruház ormán

neon fecske,

talpunk töri a betonpadló,

műanyag sátrak

kínálnak olcsó

konzumcsodákat.

Összkomfortos az is,

amit érzek :

oly kényelmesen félek !

Zajra járunk vitus-táncot

és nem érezünk kínt,

láncot,

arcunkon a pír

nem vet lángot.

Mit számít :

hólé, sár, zúzmara…

Post scriptum:

Itt a tél.

Ki gondol

az egykor

zöldellő ligetre?

Elbújt a zöld ág

el a levelecske,

mintha örökre,

mintha mindörökre.

(Chikago)

9

Mire elnémulunk

Egy-egy rebbenő szóról

azt sem tudjuk: kié? mié?

Gazdája, ha keresnéd

úgysem akad.

Szóltam nem szóltam?

Mindegy!

Szinte!

Hiszen elporladt Ninive,

Földre omlott Bábel tornya,

betemette a szó-tivornya.

A betűk is elkopnak.

A dülöngélő fejfákon,

kivésődnek

holdtalan éjen

mikor a csősz is sírrabló társ,

ha zsong a hárs.

Ne szégyelld

a kínmosolyt

Csak egy szellem

ki a pestisből visszanézett.

                                                        (Házsongárd)

3

    MIND EGY

Márai

Mi a végzet?

– kérdezném Tőle.

A sors kalandja!

– mondhatná mélán.

És csavarognánk a Bankón,

Eprestetőn vagy Kassabélán…

Bejárva az ismerős tájat, erdeit…

De nem szól egy szót sem,

Csak legyint,

A szó itt már nem segít.

Lábán lilás-kékes erek.

Mint túlhajszolt ló, remegő lábszárai

Megjelent előttem a vén Márai.

Aszott, májfoltos bőrű koponyája,

A haja-hagyott.

Keskeny vállán a köntöse kopott.

Ő úgy mondaná: Schlafrock

Vagy nem mondaná,

Csak nézne

Kettőnk közt a csend zenélne,

Susognának Naplója lapjai.

Márai utolsó napja

Utolsó volt a tavasz,

utolsó a nyár,

az ősz,

s a tél meg, neki

nem kellett már.

Ráncos, foltos

kézfején

a rángó erek –

és akkor…

Mert kihűltek lelkében

az istenek.

Mert mindenki elment,

akiket szeretett.

Elment Lola is,

ki maga volt a csoda,

a megbocsátó,

a becsapott,

a szélben az illat,

a hűs pohárban a víz.

És neki

nem mondta el soha,

mily hatalmas

a csendes szerelem.

Más, meg, ugye, nincsen.

Sem Lola, sem túlvilág, sem Isten!

Az élet, míg folyvást loholt,

akkor talán még Isten is volt…

Igen, lehetett.

Leggyakrabban Lola

volt maga az Isten.

Hol szerdán, kedden

pénteken…

Csak szombaton nem!

Szombaton halt meg.

A szombat az árulás napja.

Nem is legyintett,

a lassú perceket

sem számolta

a csendben.

Már csak a nyelv

az egyetlen haza

Azt a másikat, ott messze,

majd ölelgeti újabb, dőre tajték,

és hitegeti remény.

……………………………

És szemben

a csővel,

bezárul a végtelen.

HERVAY

Akkor… Pozsonyban,

a ködös, esős utcán

a sápadt esti fény

alig pislogott,

cipőnk sem koppant

inkább cuppogott

a lucskos flaszteron,

és számoltam,

még három sarok…

még annyi…

És ott megmutattam

a bejáratot…

Restellem azóta

mint tolvaj a titkait,

mikor

csak elkísértem

egy bamba kapuig,

és meg sem öleltem

a halálszemű Hervayt.

REGGELI MERENGÉS

                                               E hazában miért nem kaphat szobrot Martinovics Ignác?

Hívatlan vendég

a reggel,

a hajnalpír kérdőjel,

harmatos sürgetés

és sosincs válasz

nincs semmi ír.

A reggel üres papír.

Akkor,

hányadszor is

a koszos falú irodában...

szemben

a kávéspohárral,

hajadból korpa hullt,

fehéren, mint a liszt

motyogtál,

mintha csak magadnak.

Szégyenlős, ki hazudik…

de téged pontosan idézett

a kihallgató tiszt.

Idézett téged magadnak

ki mindig örülsz

egy régi vagy új barátnak,

ki szót szóra cserélt

s a másik ...

az tette dolgát:

feljelentett, kiherélt.

Tanulj meg feledni,

mint a lepke,

mint a moly

ha mögötte tapsolnak.

Ez a sorsod.

A múló koszos éveket

átrostálod,

s nem marad barátod.

A bosszú sem vágyam,

mindennap felkelek

és kérdezek.

Faggatom a reggelt,

az ismétlődő csodát,

az egyetlen világot...

(ha tudnám, megkérdeném

a túlvilágot

Hogy is megy ez odaát?),

s kávét öntök az ébredés

poharába.

Igen, az ember árva,

igen, az ember gyáva.

Feledek –

bedeszkáznak a fellegek,

az emlék

átok,

húznék testemre

kényszerzubbonyt,

fejemre zsákot!

Hívatlan vendég

a reggel,

a hajnalpír kérdőjel,

harmatos sürgetés

és sosincs válasz,

nincs semmi ír.

A reggel üres papír,

simítsd meg a borókaágat.

Történet

Széllel felesel

a nyárfa levele,

halkan kelepel.

Csoszogva járnak

a lépő napok,

mint utcán a vakok.

Násznép tombol,

gügye mosoly.

Ej, haj, lakodalom!

S temetnek is, nézd,

fekete zászlóval

a halál toroz.

Írás a temetőkapun:

Feltámadunk!

Hát, igen…

Ma még igen.

Még feltámadunk,

az ablakhoz tápászkodunk.

A hajnali utcán

guberáló kotor

szürke kukákban.

Ady

Be, szerencse, hogy senki sem szeret…

Lovamra patkót senki sem veret.

Nem tudjuk, kik ezek…

Kocogok, lógok követlen úton,

Többé a világ sem kerek.

Botladozik patkótlan lovunk,

Senkik vagyunk, semmik vagyunk.

Itt régik a bűnök, itt régik az átkok!

Ők jönnek, jönnek, csoszogva, halkan.

Testvéred, Balog, nincs veled, ha baj van.

Nincs erős kar, remény, biztos támasz.

Ugyan, mire várhatsz

Itt újak a bűnök, itt újak az átkok.

Marad nekünk a remény, a múló emlék?

Bizakodnánk, de ránk szakad a hajlék.

Kik ezek? – kérded viszolyogva.

Nép volt az – akkor –, nem bűzös horda!

Trianon ünnepe

Néma harangok szóltak.

Néha harangok szólnak.

Hallgat, mint egykoron,

sok néma torony.

Nem vesszük a kalapunk?

Gyalulatlan a deszkapadunk, 

vőfélyek vagyunk halotti toron.

ugyanúgy, mint egykoron.

Verejtékes az ingünk

Sunnyog lelkünk húrja,

nem mozgunk, nem izgünk.

seggünk szálka szúrja.

Fogunk összekoccan,

a valagunk bedagad,

ha valaki megmoccan…

érezd, hát itthon magad!

Magyar rondó

Nyűgölődve, nyögdelődve

lépünk hátra, meg előre.

Ilyen e tánc: suta, dőre.

Az úr nevét áldjuk.

magunkat imádjuk,

ez ugye, egyre megy?

Az idők kezdetén,

vagy végén

Te vagy, voltál,

és leszel a remény.

Istenülésünk minden kéje,

a véges lét végtelen szeszélye,

(mert elménk, tétova, suta)

Nyűgölődve, nyögdelődve…

– ez a jelen –

Sejtjük, nem vár ránk

csoda, sem kincs.

(Ne titkold, Istenem.)

Nyűgölődve, nyögdelődve,

lépünk hátra és előre,

talpunkra, nyelvünkre

por tapad.

a mi testvérünk.

Nyűgölődve, nyögdelődve

se nem hátra, se előre,

elfolyik a napnak vére,

az égen csak egy lyuk marad.

néped így mulat,

rúgja vértestvérét,

rúgja a port,

és e táncnak sosincs vége.

Sem alfánk,

sem ómegánk,

sorsnak becézzük a végzetet.

(Nem mércét adtál, Uram,

vak reményeket.)

A sors

bamba, torz,

ne nézd a fogát,

ajándék.

Ki mindent keres,

semmit talál.

Ez a vég

a krupié-arcú a halál.

Kifáradtunk, Uram.

Vége! Kár.

Tőlünk senki semmit nem vár,

s nekünk már nem jár

sem új Isten, sem új király.

Házainkon riadt repedések,

kápolnáinkban denevérek.

Az égre, az éjbe

a részeg kiált.

Gyermeket csak,

az unalom csinál…

lásd: az ige beteljesedett.

Add ki hát az obsitot,

s bocsáss reánk édes álmot,

amilyet a világ

sohasem látott:

Kvaterkázó Haynaut,

becézgető Habsburgokat,

ruszki ruszlit, sőt, lazacot,

Trianonért dús kamatot,

tatármártást, törökmézet,

mindent,

mit elbír a képzet.

Uram,

majd légy Te az utolsó

ki minket elhagy,

ki tőlünk elköszön, mondd ki végre:

Ennyi volt, kész!

Köszönöm!

És oltsd el utánunk a fényt!

Egyszerű történet

A borospohár harmatos falán

cikcakkban lefele

araszol egy vízlencse,

araszol mindenáron,

.

A nyoma percekig

ott megmarad,

olvashatatlan rajzolat,

a borospoháron.

Semmit sem mond,

sem nekem, sem neked,

senkinek,

semmi áron.

4

    PERCEK

Éj

Nem tudod mi ez?

A csendben

hallgatás neszez,

homály a sötétben,

fekete fátyol a szélben.

A csillagok elbújnak,

vége van időnek, sorsnak.

A lehelethez félelem tapad,

a mindenség is magára marad.

Holdtalan a holt sötét,

hallod a rettenet

ismerős énekét.

Elégia I.

Pedig lehetne ez a te napod,

ha úgy hozná a szerencse,

csak vedd a lapot.

Ha nem-nem,

ennyi az egész.

Bölcsnek lenni oly nehéz…

Elhagynak a hűtlen szavak

(Ecce homo)

Ami marad:

a koponyában –

csak szürke iszap.

Egy az agy

mely kettő –

két malomkő.

Az egy-isten,

talán három,

csonka szárnyon…

Íme, az ember –

a koponyákban

raboskodó isten.

Borzong a táj

nem miccen

a szederág.

Sem a szó,

sem a vágy

fel nem repül.

Csend-variációk

Bagatellek

1

És jött a csend, újra, újra csak jött,

mint füst, ha száll a tűz fölött.

Settenkedett a vad szelek hátán,

fenn a jeges felhők között.

2

A csend.

fülünkben cseng.

Széltépte ág

szemünkbe vág.

A csend

felettünk leng,

kiszáradt hárs –

vak robbanás

3

Úgy fáj a csend,

mint a sebesült táj,

egy vakuló estén,

mikor hallgat a hárs.

Pihen a csend,

a fű így hever rendben,

ha a kaszás kaszája

tövét elvágja.

4

Mit ér a csend, mennyit ér?

Ha tétova, ha hallgat,

mint a fagyos tél.

5

A csend szép, amíg szabad,

átlép palánkot, árkokat,

mint pókháló, mindent besző,

ha kell, madárszárnya nő.

6

           

És megtalál

ágyban,

széken, vagy

állva, a kapunál.

Ha jő a csend,

a nap miriád

sugara mind

húrként peng.

Hallgat minden:

nincs talmi lárma.

8

Mikor a halál húrja zeng.

ez az igazi csend.

Így kelepel sok falevél,

a fenyőtű így szuszog.

Szilaj, hajnali legény,

az erdőn így táncol a szél

a nádast is így rázza.

Éjjel seprőnyélen vágtat

Nyomában felszikkad,

a harmat,

majd gyengéd szellő kél

és a szénáról mesél.

9

A csend égi szél

dünnyög,

a szálló darvak tollán,

mikor csak nékik mesél.

És te nem vagy már,

mert elmúltál…

valaha, mint a képzelet

(tán) te is ott voltál.

Hazugságaim

Az sem igaz, hogy mindig tél van

az sem igaz, hogy éjszaka

az sem hogy a borult égen

a felhők ködbe fúlnak

és szürkül szemem fehérje

és már nincs remény se

a fény is szurdokba bújik

hinni vagy hazudni

egyre megy

várni a vánszorgó időt

és hogy múljék

evezni hét marokkal

mert dohosodik

a vágyak ázott szalmaszaga

kalandor hideg szelek

cikáznak bőröm alatt és a nyirkos égen

s már mondanám ezerszer

ha nem jössz, ne is gyere

s mint gyilkos vegyszer

pusztítanám nyomát is szavadnak

ha nem vagy – nem is kellesz

- leszek magamnak

a napok, mint kockakövek megmaradnak

és nem kell a fény sem

a világ úgyis vak

és zene sem kell

kopogjon az eső

a falevélen és ezer dióágon

hisz csak ennyi vagy

talmi derengés, képzelet

olcsó varázslat,

ha úri kedvem megidéz...

... és akkor a sövényen

szád ívének rajzát véltem

felfedezni egy levélen

és akkor a balga eső

egy dallamot próbált lekopogni

a diófán meg a hátamon

és elrontotta

hogy miért? –  nem tudom

egy egyszerű dallam

tán ez

dini dá, dani dú

vagy nem? –  nem tudom

de sorra elrontotta,

a hátamon s a vállamon

Hét levél

és lőn világosság és lőn éjszaka

és hol alszom én?

és hol van az ágyad?

ma szél fútt

és tépte a fákat

és levelet küldött a semmibe

hetet

szakadt, íratlan leveleket

és világosság és éjszaka

és megrepedt

az üveglap

görbe furcsa sebhely

ha nap süti szikrázó ékszer

a hiány is gazdagít

a hét levél

s a szikrázó kacér rés

rajz, kép

tán kebled ívének rajza

és rend a hiány is

és rend a világ meg az éj

de minek hazudni

önmagamnak

az ábrándok felfakadnak

a szobám rideg, kusza

vetetlenek a vágyak

árnyéktalan világban

billegő szavak

sem világosság sem éjszaka

TE

Légy Te a reggel,

amikor a nap kel,

és légy az este

pőre teste.

Mert az éj megnyugtat,

az álmodó kéj,

és a rest test

mohó képeket fest,

és visszanéző kéjjel

megvigasztal.

Hajnaltájban, édes

csókod selyme a nyálban,

őrzöm

nyelved ízét a számban.

Elűzte egy forró lehelet

a settenkedő telet.

Te légy a nap, a dél,

vagy csak kósza szél,

ha elül is,

köztünk jár.

Hűségesen kísérts

mint, a konok halál.

Te légy minden.

Te harmat, hó és eső,

hétágú nap, derengő hajnal.

Hisz Te vagy, ki érti,

a tegnap, s holnap a mában,

mint ige és kötőszó,

egy rég elfeledett imában.

Ez minden.

Ima

Senki sem érti,

nem is tudja,

a teremtésnek

van e kulcsa.

Oly magas az égbolt,

oly mélyek a vizek.

Sorsunkat, Istenem,

Te sem érted!

Titkokból szövetett.

Haragod, megtalál,

rondót fütyül a szél,

riogat a halál.

Mindenki fél,

a táncnak sosincs vége.

A hetedik napon,

öklöd is ránk talál.

teremtjük egymást szidva,

bőrünk alá bújva,

rondót táncol a halál

A nyolcadik nap,

az ég alja vörös,

néma tűz fenyeget,

szavakat keres

szánkban a csend.

Ajánlás:

Uram!

Szavad titkos kód,

ez a Te kísérleted

szívünk, öklöd mása

Nem kértük az életet.

Van ez így

Ha jól emlékszem,

már értettem

az egészet.

De most

a részt sem.

Talán,

ha megpihen

a szél,

ha elül az idő.

A szavak

Mikor falkába gyűlnek

verset csaholnak

és nekifutnak a hegyoldalnak.

Talány

Nos az isten

ha nincsen,

miért hiányzik?

Az isten mindenütt

és főleg sehol van.

Ő a hiány istene.

Ha van isten,

Ha van, van,

Ha, ha.

Ha!

         Az álmok

Reggelre látod,

az álmok

(mind-mind álnok!)

széjjelmásznak,

és megmaradnak

az árnyak.

Marad a vágy, az emlék,

vagy egy vén mosoly,

meg az unalom.

Künn a varjak

közelebb szállnak,

vége van már

a nyárnak,

vége

a világnak.

Fakuló dombok,

didergő völgyek,

ködlik a lehelet,

rettegnek az ágak,

megfagynak a könnyek,

Hunyorog a nap.

Törött gordonka

rozsdás húrja

csikorog, sír

a nyűtt vonó

alatt.

Kár, hogy

csak a varjak

dalolnak.

Kár.

Halottak napja

Ülök,

mint a csend

a korhadó, kerti padon,

falevelek

pihennek a vállamon.

Lángol a

templomkert,

koromszag,

hamvadó kanócok.

Íme, az ünnep.

Még itt vagyok !

És nekem is csenget

a villamos.

Elégia II.

Ha meghalok,

az lesz a legszebb versem –

adjátok tűznek a testem.

Sírvers

A föld voltam én.

Ár ellen töltés.

Most – vagyok az árok.

(Majd lesek alulról 

mikor, átugornak

fölöttem a lányok).

Álom-bákom

Egymást kergeti,

fel, s alá a házban,

valamennyi árnyam.

Néha

csak egy szál gatyában,

máskor.

kopott, ócska gúnyában…

De jöhetne akár csillogó

fényesen,

át az álombéli fenyvesen,

egyre megy.

Az álmokban nincs más úr,

csak a mindegy.

Most sok fura, fekete macska

balgán futkos, játszik,

az egyik,

gömbölyödik a sarokban,

az asztal sarkán,

a hátát domborítja.

Billegve ballag,

a másik,

ott

a sötét falon

az a fekete árny.

Íme, táncol a magány.

A harmadik, dorombol,

felém kóricál,

majd hűtlen elszalad,

felsurran a lépcsőn,

vadul, fürgén,

körme a függönyt hasítja.

Otthonosabbak itt,

mint én.

Fekete gúla az éjszaka,

lelkemből támad,

és szememet kiszúrja.

Az álom,

kerek alma,

kerek mámor,

hol velem maradna,

hol meg elgurulna.

Döccenve a messzi,

a kavicsos

meredek úton,

kacagva gurulna,

kergetőzne koponyámmal.

És

sosem érném utol.

5

                              HAZA-FELE

Bővelkedünk

Bővelkedünk, bővelkedünk,

Így megy ez, ha isten velünk

Isten velünk – ki ellenünk?

Egyre inkább bővelkedünk.

Árú-halmok, árú-hegyek

Azt sem tudom, hogy mit vegyek.

Árú hever árú hátán

Nem az isten, hanem a sátán

Van mivelünk.

Bővelkedünk.

Duna

A fövenyen kavics

tarka tubus, zöld

és sárga flakonok,

a folyó szürke vér,

bágyadó habot ver

és folyik, mintha élne.

A füzekre varjak szállnak,

Nyöszörögnek a vékony ágak.

Temetni, temetni, temetni

S mint a varjak – rekedten nevetni.

Bohócok

(Hamvas Béla emlékének)

Mi, a bohócok,

kínunkban rágjuk a kócot.

Ez, jaj, még nem a vég,

nem is a halálunk,

csak kócot rágunk.

A kóc maga a lét,

az örök harc.

Hozzá krumpliorr,

festett arc,

és alázat…

könnyet fel nem szárít,

arcunkon a nap,

és műmosolyt fest rá

a gyalázat.

A világ tükör.

Ha megsimítod, maszatol,

ha ütöd benne sejlő arcod,

megkarcol,

összevérez

és semmit nem érez

a kristály-szilánk.

Ez az új világ,

bizony, körmünkre tapos,

sarkunkra hág.

Hazánk, egy isteni hely

………………………….

Tényleg, kész röhej!

Európa lemossa arcunk

nem marad se szája,

se szeme, se orra

senkinek.

Őszi fotók

1

Tegnap koratéli köd,

ma nyáresti fuvallat.

Az isten minket is összecserél.

2

Minden szavunk elvetél.

és hol van még

a tél ?

3

Mégis csoda e bágyadt,

koratéli nap,

És ki súgja meg,

ha mindennek vége.

Téli fotók

1

A lombtalan erdőn

bolyong a szél,

vak ágakon varjak –

szemük koppan,

dagad a homály.

2

Törött körmű ágak

karcolják a tájat,

a vén tél-boszorka,

viharzó hó kontya,

zúgó varázs.

3

Szél söpri a havat

varjak hada kél

felhőket sodor,

törött kerék a nap,

a hold is csak fél.

A mesék

Kifakultak már a lepkeszárnyak.

A mesék, a csodapillantók

is messze járnak.

Mint a pillangók,

ha rútabb idő járja,

ha üzenete rémít a télnek,

a szellős, napos nyárra

gondolnak,

repülnek ugyan, de félnek.

Fogorvosnál

A szép ápolónő föléd hajol,

keble, feneke feszül,

injekció az ínybe,

csak egy könnycseppbe kerül.

Izzadok, mondanád,

de az orvos a szádban

matat.

A nő kacéran mosolyog,

és mégis

megmered a nyakad.

Tenyérjóslat

A lombos dióág

még fodrozza a szelet.

Életet játszik a diófa

s már benne a korhadás.

Tenyerem egy kerek virág,

megfér benn az egész világ,

mégis hervad.

A sehonnani

Honnan jöttél? – kérdik

a hontalantól,

Sehonnan – mondja,

s visszanéz egy mosolyért.

A KÁVÉZÓBAN

A Cityben tűnődtem,

ajkam egy csésze peremén, miért

áttetsző a nap, és a kávé…

és az ajtófélfa

miért nem köszön vissza?

Rejtélyes volt az utca

kockakövek ijesztettek,

és nem vittek sehova,

és nem vezettek hazafele.

.

Mi vagyunk az idegenek.

Ha mondják, ha nem,

viseljük a jelet.

Fogaink a csészén csorbulnak,

otthon maradt a haza fele.

A buszon csadorba bújik az élet,

visszaint a harmadik minaret,

Ilford felé a London roadon.

Hazafele utazom?

– Már nem is tudom.

Ilford, jó hely, nincs baj semmi,

lehet itt jó piláfot enni.

Szálemmel köszönt a fűszeres,

megismer, messziről integet.

Egy buszban zötyög az egész világ.

Mind a testvéreid: Káin, vagy Ábel.

És ketten vagyunk köztük angolok,

én, meg egy cseh babysitter.

Otthon, ó, ó, óhaza!

Milyen más ott, az a haza.

Hárman voltunk Jóskák a faluban:

csak én, meg a Bögi Pista.

Akkor főpróba

Mind elmúlnak

a néhai szavak,

megszakad a verssor,

elúszom a jég alatt…

Sosem tudom meg,

mi végre.

Addig üres nappalok,

kínos éjszakák,

nyüszítve korhadnak a fák.

Micsoda alkalom ez,

az utolsó lesz.

gyere te is a gödrömhöz.

Ne félj, no, gyere!

Ha éppen

nem lennék ott,

ne törődj vele.