2012. május 20., vasárnap


                                                           KOPTOK

1.

                                   SEHOL  ÉS    VALAHOL


Csend a borban


Látjátok feleim szümtüchel
Mik vogmuk?
Isa bor, isa smafu
Vogmuk.


Halkan lép a hold –
éji árnyéka a napnak,
nesztelen, ezüst herceg,
a csend az égen delel,
a fekete kárpit megremeg   

A csend a magban nő
csak a csíra ismeri,
mikor kinyílik az idő,
majd megáll, elhervad,
mint buborék a borban
felszáll, kipukkad.


És nő a csend, hallom
szemed fennakad,  
lelőtt gerle egy faágon…
ez az utolsó szusz…
Minden a semmi ágán lóg,
……………………………….
ez megfejthetetlen kód.


És mennyi miloszty van még
az elmeszesedésben…




PORTUGÁL LÁTOMÁSOK                                            
                                                                                  Ildinek



Délelőtt:

És Evorában a térre,
templomot építettek a rómaiak.
és megmaradt,
a város is,
meg a hófehér falak,
és ásít az aquaductus… .

Délután:

Szent Vince fokán
erőd, kókadt ágyúk,
hentergő, aggastyán falloszok,
az atlanti vízrónára
rádől a fényoszlop,
a naplemente.
A fok vízbenyúló agyar,
s én, az  idetévedt magyar,
Európa csücskén
a legvégső tengerben
lábat áztatok,
a semminek integetek.
Ez itt e földrész vége
innen csak az égbe
repülnének táltos szemeim
(látjátok feleim!?)
Az óceán
közel van, és távol van,
a víz nagy
itt ő az isten
mégis reszket,
millió ölet, keblet
ölelget
hisz él.
Fölötte tízezer szél
görget vihart vagy könnyű felhőt,
a tenger is megázik,
tán fázik.
Fázom
a vöröslő napon.
(Mint álnok,
hízelgő szesz,
megölel a szó
és fáj.
Először Lagosban,
a rabszolgapiacon
ütötte meg fülem:
„Fehér liliomszál!”
már nem is tudom...
a közelemben
hangzott,
vagy sejlett?
Kísért azóta
kór, mánia
az elhagyott
tilos haza?
Magyarul szólt
a képzelet dobogott
dobhártyám ereiben?        
„Fehér liliomszál…”
(s a szó megszegik.)

Este:

A világ –
libegő ködfoszlány...
a füledben két szó cseng,
haldokló nyelven
kósza, besurranó, álnok nesz.
Tán baszk volt, tán ladin,
netán breton, okcitán,
welszi, vagy skót…
mégis
magyarul hangzott.


Éjjel:

A csöndes ibér éjszaka
tust önt szemedre,
és halkan lép tova.


Nevem


(Új német személyigazolványomhoz)

Megkaptam,
semmi rítus.
Unott faarc,
meredt
az üvegtábla
mögött.
Egy ápolt kéz
a résen átlökte…
ez van.
Kész, vége.
Aláírom,
és mehetek

új sorsom elébe.

Semmi ez az élmény, semmi
semmi új gondolat,
semmi lélekmozgás?
Gyerekként a húsvéti tojás
jobban megrázott.
Le a lépcsőn, újra az utcán.
Mikor bementem,
esett,
most süt a nap.
Mi minden történik
pár perc alatt?
Utca, villamos, metró
ugyanaz,
és nem ismerős senki.
A rendőr sem igazoltat.
Meg kéne mutatni
neki, valakiknek:
Az enyém is pont olyan
mint a tied!

Na, mindegy.

Ha siket volnék
– nem is siket,
néma –
és nem csúszkálna
nyelvemen
a sok német fonéma –
zenélne e nyelv akár
bajorul vagy svábul,
s mit bánom én,
akár endéká szászul.
De nem.
Kurtaszavú lettem
sorsom

német jutalmául.

A szomszéd áthív
ő, a lengyel is megkapta.
Zbisko ezért pálinkázik,
magának dudorász
megindulva:
Jestye Polszka nyezginula!
Ha még inna,
becsomagolna.
(néhányszor megtette).
És két bőrönddel kezében
az állomáson ébredne.
Jönne, cipekedne hajnaltájt
vissza!
Megint lift, metró, villamos,
senki sem röhög ennyit soha.
Eszelős

az emigránsok mosolya.

Átjön a másik szomszéd
tapasztalt, magyar
(mondták, lehet, hogy csak pletyka,
hisz ezt is, emigráns mondta)
szóval, hogy még otthon,
hogy  tán, esetleg…lopott…
szóval, volt valami balhéja.
Emigránstól sose kérdezd:

Téged meg mi szél hozott?

Hiányzik két akcent,
de ne törjön a frász.
A német nem ismer ékezetet,
ez csak az itteni neved.
Feledd, az egészet.
Most már mindegy.
Ha meg nem,
változtass nevet.
Jens, Jürgen, Johann,
vagy Heinrich, Thomas,
mint a Mann családban.
Lehetsz Schmidtke,
a házmester is az,
mondja nevetve.
vagy Herr Knall,
a gazdag szomszéd,”
felröhög,
nagy robajjal.
Ez igaz,

legyintek.

És Arnold mosolygok,
kirúgnám a széket
alóla.
Neked könnyű,
te Glitz vagy már
négy ős óta.
Sváb ükapád írta a kemence fölé:
Süttessen kenyeret a Glitzcel,

Ez a pék süt, nem viccel!

„A név (így Arnold) csak nosztalgia.
Apától örökli fia
bármi hitvány,
de a lány
és ágán sok unoka
(lehet, bár kiköpött nagyapa)
nem ezt kapja.
Más nevet kap,
sorsol a sors
a kalapból.
Változtasd akár magyarra neved,
de ne legyen benne
Se ipszilon, se ékezet.

Még töröknek néznek.

Válaszom, ugye, megnyugtató.
Tehát hangzatos, ősi nevet,
hozzá címet,
mely sokat ér.
Lehetsz báró, gróf.
Névtábládon a két sróf
közé bármi odafér.”
Arnold elnézést kér,
s elköszön.
Ez már a harmadik igazolvány,

és nincs hozzá közöm.

Változó országok,
nyelvek, feliratok…
Arcképem idegen,
törött tekintet,
kényszer-mosoly,

tán még maradok 
egy ideig
Okmányok, szavak,
bútorok
keringenek a felhők alatt…

én meg itt vagyok,
és a hazám sehol.



Koptok


I.

A sivatag szélén, páran –
nem arabok, koptok –
állnak, kék kaftánban.
Mellükön apró kincs:
bilincs
a kereszt.
Hullámzó sivatag,
fodros a dűnék orma.
Itt a szél örökkön konok.
Szemük hunyorog,
könnyes.

Mióta?

Századok,
ezredek,
a fáraók óta?
Örökkön!

Örökkön szembe fú
minden szél
de a kopt konok.

És a szél dúdolja 
szakadatlan huhog:
 „Tudjátok-e, koptok?
Egyszer majd elkoptok.
A fáraók lelke már
a homoknak susog.
Így megy ez, jó koptok,
elkoptok, elkoptok.”
Elkoptok,
mint a piramis
és annak minden éke,
kopik a szentek képe
ódon, kopt templomok
falán.
Íme, a kopt béke.

                                               A templom alján
                                               a szent patak,
                                               nem csobog,
                                               hallgat,
                                               ahogy bölcs papok
                                               arcán
a kopt béke
imádkozik.

Tudjátok-e koptok?
De hagyjuk –
éppen esteledik.
Hűl, zizeg a sivatag,
az égen nincs felhő,
a város minareterdő,
kékülő idill.

Térdig homokban
kicsi templomok.
Szent patak tükre
a falakra villog,
a boltíveken, sután,
csalfa fény játszik –
csoda,
                                                           és messziről
                                                           nem látszik,
                                                           jaj, semmi sem látszik,
                                                           soha.

II


Lihegett, hullámzott
(akkor is)
a Barbaricum.                     
                                               Hullámzik minden –
az idő,
a sors,
a világ –
a semmi.
                                                           Nincs mit tenni.
                                                           Minek?
                                                           Nem lehetünk
                                                           Istenek.
Áradt-apadt
a népek sora.
                                                           A sors nevetséges,
                                                           a história ostoba.
Megátkozott
hitünk (nekik) pogány,
vak-vad.
                                               Lám az idő
                                               halad.


Az idő,
kereszténnyé vert,
taposott.
Sok volt dzsigitből
nőtt az
új had.

                                               Nomád a szó is,
mert csavarog.
Nomád a szerelem,
dzsigit a lopott csók…

Az asszonyok maradnak.
Ők tanyák,
városok, falvak… –
maradnak
az anyák.
És lettek apáink
Jézust kiáltó harcosok.

                                               Harcoltak, meghaltak –
                                               ez volt mindig a világ rendje.
                                               Huj-huj, előre!
                                               Tatárra, törökre
                                               muszkára, labancra,
                                               mindig aki jött, arra.
                                               Vagy előle.
                                                                                                         
Ez agyra megy!
                                                                                                          Pardon: egyre.
Úgyis minden fejfa
mohos, szürke.

                                               Törökre, tatárra
muszkára, labancra,
ki karddal jött…
és dőlt velük sírba...
asszonyaikkal
bokorba.
Vérét, létét, magját
szélbe, földbe, ölbe
szórta.

Jöttek, mentek,
haltak, győztek
és maradtak.

                                              


            Maradtak!
Nomád madarak
                                                           házi madaraknak.
                                                           Akit megdöntenek,
                                                           többé
                                                           nem válogat.
Ki az isten?
                                   Hiába nézel az égre.
                                                                                                          Egyáltalán, mi végre?


III.
És végre jött
És pusztított
a győztes,
a segítő Európa.

És markába
röhögött
a habsburgi idea
modern mása:
Lopd meg és uralkodj!

Ki az isten?
Hiába nézel az égre.
Egyáltalán, mi végre?

Gratulált az Antant meg a muszka
És még sokan mások.

Tudják
a csokrokat
a cselédlépcsőn
várod.

Az ég
kék,
ragyog.
Mint a kék koptok
kék kaftánban.
Kik fáznak a szélben,
a sivatagi éjben,
a hazában.

                                              
És a szél dúdolja
                                               szakadatlan huhog

                                                                                                         
Tudjátok-e, koptok?
                                                                                                          Egyszer majd elkoptok.
                                                                                                          Így megy ez, jó koptok
                                                                                                         



Ágak közt a szarvas

Régi fintor, öreg arcon –
szobámban ülök,
tüdőm zihál,
hörgőmmel hegedülök,
künn felharsan
száz hamis kanásztülök.

Harsognak a szilveszteri éjszakába,
szellemeket űznek a túlvilágra.
Távozzon minden, ami gonosz,
halld, rossz szellem,
többé ne motozz
közöttünk!

Hisszük, tülkölve,
véljük lázasan,
részegen:
tiszták leszünk újra,
az új évvel.

Az égbolt unott, szürke,
szakadozott,
kókadtan, fáradtan
letekint néha a nap,
felhőgéz takarja,
arca beteg, bágyatag,
az ég aljáról még felnéz,
mintha kérdené:
Mi ez a lárma, dorbéz,
kaján röhögés?

A megőrült felekezet,
istenére fenekedett,
aranyborjúval táncol,
leplet borít rá a sötét,
éjfekete fátyol.

Titok minden éjszaka.
Júliusban forró,
novemberben sáros,
Luca napján boszorkányos.
Párosan meghitt,
egyedül magányos,
más kertjében dévaj,
Szilveszterkor szilaj.
Az utolsó meg…
egy sóhaj.

„Ne gondolj a gonddal!”


Pattantyúk robbannak,
sikolyok, dobok.

Megkopott a szenvedély,
megroggyant a csizmám szára,
lefittyedt a sarkantyúm,
Nevetésem brekeg,
mosolyom fintor.
Az ördög rajtam mulat,
szánkázik arcomon.
Vékonyul az ünnep,
karomon az izom,
langyosul a bor.

Az ünnep, ünnep!
Az évmúlásé, elmúlásé!
Pogány dáridó, sej haj!
Sose halunk meg! Halihó!

És jön a másnap:
Jó reggelt! Hahó!

De a bölcsesség,
a kiszolgált, agg cseléd,
ma épp,
szabadnapot vett.
Hiába kezdődik az év,
ő ma itt nincs jelen.
Suta egyszeregy:
minden napot eltemet
minden éjszaka.

Ne szólj szám,
a távolban most zeng a csend.
Mint ágak közt a szarvas,
hallgass!
Józan ész, tartsd a szád!
A rettegő vadállat is elhallgat,
a szél is elül, elpihen.
Nincs tanulság.
Vagy ha van,
az semmilyen.
…………………………….

Felteszel egy Haydn-lemezt
elszundítasz, bambán szuszogsz,
ahogy téli szélben a temető.

Magányos ünnep

(Svéd március)

Itt a semmi perceg,
míg ringat a hajó,
reccsen a deszka
billeg a fedélzet,
hulladék percekben,
versel a szú.

Mert minden szó vers,
és minden csend hosszú –
konokul hallgatnak
a hullámok, és a szavak
és konokul inog a hajó.


2

         VÁLASZOK MIKESNEK

1
                                  
     Kristálygömb

                        Néked írom, Kelemen
                        a levelem.
Annyi levél után,
ugyan, mit várhatsz?
Tán megértő sorokat?
Itt az istenek a sorsokat
nem mérik,
csupán odavetik!
Igen, odavetik
mint ebeknek koncot,
és unottan bámulják
e zizegő sártekét,
mely tán
az asztalukon levélnehezék,
kristálygömb.
A vénkisasszonyok
nézik ily balgán,
homályos éjszakán
a táncoló asztalon…
a gömböt
rettegőn, hunyorogva.
Te Rodostóból lested
hol, merre a hon,
vagy legalább
a kicsi falu,
Zágon.
Itthon – otthon?
a sok kacat közt
én sem találom.
                                   (Göttingen)

2

Csikók

Nikápoly felé a kókadt csikók
– írtad – poroszkáltak.
Az égen
mint mindig,
fekete fellegek szálltak.
Otthonszaga volt
a nyugoti szélnek.

Írtad,
hogy egy este még,
Te is olybá vélted,
de a szelet
tüdődre mélyre szívni,
félted.

Írtad, haza térnél,
már düh sincs benned,
csak utálat.

Írtad,
hogy vége a mocsoknak,
a titkoknak,
és eltemet a gyalázat

Tudod,
a kártya cinkelt,
hamis spílerek
az istenek!

Kávédba köpnek,
hellyel sem kínálnak,
velük,
csak lakhatsz,
padlón a matrac,
a magánnyal hálhatsz
padlón a vágyaink
albérlők e vágyak,
Neked is jobb, ha hallgatsz.

Zúgolódhat a vén szolga,
hogy restelkedjenek a csalók,
és a tolvajok.

Vagy lázongva:
Mindig voltak, vannak, lesznek,
kik mindig nagykanállal esznek…
és a nép…?
lelkemre: csak megmarad veszteg.


Post scriptum:

Csak a remény mécse pislákol,
rettegve világít,
ha nem is örökké –
mindhalálig.

Aztán,
néhány túlélő,
majd nagy pátosszal 
eltemet
(vagy eltemettet).

Szél susog, majdan, a fák között,
dalol rigónak, fülelő nyúlnak,
és csontjaidban,
dőzsölnek a férgek,
de már többé be nem súgnak.

Így kell ennek lenni.
A síron túl,
tán nem jelent fel senki.


                                   (London)

              3.

            Tél
                                    
Ez a haza,
ez a téli táj.
Most jobban látszik,
mint nyári fényben.
Nem takarja lomb
az erdőt,
minden világos, fehér,
minden tiszta –
a kopár domb,
a havas puszta,
s mind a tied.
Szórtasd bár poraid
tengersírba,
szemfedőd mégis
ez marad, ez a kertek-alja,
ez a téli táj.
Ezt hozza magával
jegyajándékul a Halál,
és rád teríti.
Nem nehéz,
a könnyű pókháló röppen,
ily puhán,
akár e zúzmaraköpeny,
didergő válladra.
Belebújik a mező is,
fázik alatta,
reszket a rét,
és hiába lesz dél,
nincs többé harangszó.

A téli, déli
halovány derengésben
fuldoklik a nap,
sűrű ködmönében.
A homályos, opálos légben,
kotor, kapar
minden sugár,
külön utat keres magának.
Pislákoló mécs a nap,
ferdén delel,
a szél sem mozdul,
feszeng a csend –
tán az isten készít nekünk
valamit.

(Duderstadt)


4.

Szavak                  


Utolsóelőtti
minden vacsora.

Velencében
a fülledt éjben,
a Canale Grande
bűzlő vizében,
egy süllyedő gondola
só marta fája
jajong.
.
Percegve múlik az idő,
rikoltoz a sirály.
varjú károg –
lám
oda a luxus
elsüllyed a hajó,
elsüllyed a város!

Elvész a semmiben
a ködpalota
(tán maga a Ca d’ Oro)
Elvész, a szó,
a teremtő csoda,
hol volt, hol nem volt –
egy szétharapott tollszár,
hol volt, hol nem –
az isteni ige.

A sors
mindent megold,
működik.
Meghalni sem jó,
a halál is halódik.
Itt semmi sem marad
utánam-utánad,
teli a koporsó,
a világ, meg
üres marad.
                                  
(Velence)


5

Hajnali eső

Ezüstös szürke Kelet,
dereng az ég alja,
nézel Nyugatra
ott is ezüst
villog: a városi fény.
Felnézel,
szemedbe hull harmat
(tán eső cseppje?).
Fénylő ezüst
áztatja szürke szemed,
messzi lámpák
olcsó varázsát sejted.

Felidézed
a véletlen csodát:
bakfis leány,
elképzeled, vagy tán látod
verejték-harmatos,
mint a tavasz.
Feléd lép,
Te félsz,
és nincsenek szavak.
Mindez dőre
kamasz emlék,
az kísért csak – 
egy árnyék
a múlt szürke sátorán. 

Ő az égszínkék folt,
és neked ragyog,
a fogyó hold ezüst ívét csiszolja
így a felhőkkel fényesre
a konok képzelet kísért,
ez az emlék-leány –
mint a völgyet a patak, elkísér,
az inge homály, ködgomoly,
vakító hajnal a bőre.
Lelked szomjazó,
tátogó madár csőre.
                                             

(Detroit)

6

Sors bona nihil…


Sorsunk minket
hányat, vagy hánytat.
Mintha vészjóslón
rólad rikoltana
a szélben, a kéményen
a rézkakas.
Csikorog, így jósol.
(Hisz ez a dolga!)
De jósol a néma tükör is,
arcodon a ránckeret
kódolatlan üzenet.
Ereszd hát a szélnek
kusza vágyad.

És álmodban
mindig megöleled a tájat
mint a nők vállát
a vagány.

                                   (München)


7.
Tavaszodik

Néhányat még alszunk,
s a tél is oda,
mint minden,
elúszik, tova,
és elmerül,
tán az időben
isten tudja, hova –
itt így mondják:
das Leben zerfällt,
széthullt a lét
Mindez csak dőre
játék a szavakkal.

És az idén is, mint tavaly,
majd itt téblábol a tavasz
cuppogó nagy sarakkal,
a küszöbünk előtt
hólé csorog, patakzik.
Igen, pár hét
és előtűnik az erdőszélen
a hó alól
sok lim-lom, kacat
doboz, flaska, tasak.
Kizöldül minden újra,
benövi a szemetet a lapu,
a pitypang, a cserje.
Mintha
minden rendben lenne,
és márciusban sétálhatsz majd,
ismét, önfeledten.

Virít majd úton-útszélen
fű, virág, moha,
talpad alatt gally roppan,
bámulod fejed felett a pompát,
éppen virágzik a barack.
De a gally
talpad alatt
oly furán roppant,
nem is gally,
egy kólás palack…

Fű, fa, moha, erdő,
Ez volna a haza?
Hol van?
A rothadó lombban
spórákat növeszt,
vágyakat érlel,
s kirobban tán
egy új márciusi éjen?
(Suhl)
                                               
       8. 
        Haza

Minket majd mi hív haza,
mi visz haza ?
zajongó vágyak,
pisla remények
riszálnak.

Az áruház ormán
neon fecske,
talpunk töri a betonpadló,
műanyag sátrak
kínálnak olcsó
konzumcsodákat.
Összkomfortos az is,
amit érzek :
oly kényelmesen félek !

Zajra járunk vitus-táncot
és nem érezünk kínt,
láncot,
arcunkon a pír
nem vet lángot.
Mit számít :
hólé, sár, zúzmara…

Post scriptum:

Itt a tél.
Ki gondol
az egykor
zöldellő ligetre?
Elbújt a zöld ág
el a levelecske,
mintha örökre,
mintha mindörökre.
(Chikago)

9

Mire elnémulunk


Egy-egy rebbenő szóról
azt sem tudjuk: kié? mié?
Gazdája, ha keresnéd
úgysem akad.
Szóltam nem szóltam?
Mindegy!
Szinte!
Hiszen elporladt Ninive,
Földre omlott Bábel tornya,
betemette a szó-tivornya.

A betűk is elkopnak.
A dülöngélő fejfákon,
kivésődnek
holdtalan éjen
mikor a csősz is sírrabló társ,
ha zsong a hárs.

Ne szégyelld
a kínmosolyt
Csak egy szellem
ki a pestisből visszanézett.

                                                        (Házsongárd)


3
    MIND EGY

Márai

Mi a végzet?
– kérdezném Tőle.
A sors kalandja!
– mondhatná mélán.
És csavarognánk a Bankón,
Eprestetőn vagy Kassabélán…

Bejárva az ismerős tájat, erdeit…
De nem szól egy szót sem,
Csak legyint,
A szó itt már nem segít.
Lábán lilás-kékes erek.

Mint túlhajszolt ló, remegő lábszárai
Megjelent előttem a vén Márai.
Aszott, májfoltos bőrű koponyája,
A haja-hagyott.
Keskeny vállán a köntöse kopott.

Ő úgy mondaná: Schlafrock
Vagy nem mondaná,
Csak nézne
Kettőnk közt a csend zenélne,
Susognának Naplója lapjai.

Márai utolsó napja

Utolsó volt a tavasz,
utolsó a nyár,
az ősz,
s a tél meg, neki
nem kellett már.

Ráncos, foltos
kézfején
a rángó erek –
és akkor…

Mert kihűltek lelkében
az istenek.
Mert mindenki elment,
akiket szeretett.
Elment Lola is,
ki maga volt a csoda,
a megbocsátó,
a becsapott,
a szélben az illat,
a hűs pohárban a víz.
És neki
nem mondta el soha,
mily hatalmas
a csendes szerelem.

Más, meg, ugye, nincsen.
Sem Lola, sem túlvilág, sem Isten!
Az élet, míg folyvást loholt,
akkor talán még Isten is volt…

Igen, lehetett.
Leggyakrabban Lola
volt maga az Isten.
Hol szerdán, kedden
pénteken…
Csak szombaton nem!
Szombaton halt meg.
A szombat az árulás napja.


Nem is legyintett,
a lassú perceket
sem számolta
a csendben.


Már csak a nyelv
az egyetlen haza
Azt a másikat, ott messze,
majd ölelgeti újabb, dőre tajték,
és hitegeti remény.
……………………………

És szemben
a csővel,
bezárul a végtelen.

HERVAY

Akkor… Pozsonyban,
a ködös, esős utcán
a sápadt esti fény
alig pislogott,
cipőnk sem koppant
inkább cuppogott
a lucskos flaszteron,
és számoltam,
még három sarok…
még annyi…

És ott megmutattam
a bejáratot…

Restellem azóta
mint tolvaj a titkait,
mikor
csak elkísértem
egy bamba kapuig,
és meg sem öleltem
a halálszemű Hervayt.


REGGELI MERENGÉS

                                               E hazában miért nem kaphat szobrot Martinovics Ignác?

Hívatlan vendég
a reggel,
a hajnalpír kérdőjel,
harmatos sürgetés
és sosincs válasz
nincs semmi ír.
A reggel üres papír.

Akkor,
hányadszor is
a koszos falú irodában...
szemben
a kávéspohárral,
hajadból korpa hullt,
fehéren, mint a liszt
motyogtál,
mintha csak magadnak.
Szégyenlős, ki hazudik…
de téged pontosan idézett
a kihallgató tiszt.

Idézett téged magadnak
ki mindig örülsz
egy régi vagy új barátnak,
ki szót szóra cserélt
s a másik ...
az tette dolgát:
feljelentett, kiherélt.

Tanulj meg feledni,
mint a lepke,
mint a moly
ha mögötte tapsolnak.
Ez a sorsod.
A múló koszos éveket
átrostálod,
s nem marad barátod.

A bosszú sem vágyam,
mindennap felkelek
és kérdezek.
Faggatom a reggelt,
az ismétlődő csodát,
az egyetlen világot...
(ha tudnám, megkérdeném
a túlvilágot
Hogy is megy ez odaát?),
s kávét öntök az ébredés
poharába.
Igen, az ember árva,
igen, az ember gyáva.

Feledek –
bedeszkáznak a fellegek,
az emlék
átok,
húznék testemre
kényszerzubbonyt,
fejemre zsákot!

Hívatlan vendég
a reggel,
a hajnalpír kérdőjel,
harmatos sürgetés
és sosincs válasz,
nincs semmi ír.
A reggel üres papír,
simítsd meg a borókaágat.


Történet


Széllel felesel
a nyárfa levele,
halkan kelepel.

Csoszogva járnak
a lépő napok,
mint utcán a vakok.

Násznép tombol,
gügye mosoly.
Ej, haj, lakodalom!

S temetnek is, nézd,
fekete zászlóval
a halál toroz.

Írás a temetőkapun:
Feltámadunk!
Hát, igen…

Ma még igen.
Még feltámadunk,
az ablakhoz tápászkodunk.

A hajnali utcán
guberáló kotor
szürke kukákban.

Ady

Be, szerencse, hogy senki sem szeret…
Lovamra patkót senki sem veret.
Nem tudjuk, kik ezek…

Kocogok, lógok követlen úton,
Többé a világ sem kerek.
Botladozik patkótlan lovunk,
Senkik vagyunk, semmik vagyunk.

Itt régik a bűnök, itt régik az átkok!
Ők jönnek, jönnek, csoszogva, halkan.
Testvéred, Balog, nincs veled, ha baj van.
Nincs erős kar, remény, biztos támasz.
Ugyan, mire várhatsz
Itt újak a bűnök, itt újak az átkok.


Marad nekünk a remény, a múló emlék?
Bizakodnánk, de ránk szakad a hajlék.
Kik ezek? – kérded viszolyogva.
Nép volt az – akkor –, nem bűzös horda!



Trianon ünnepe

Néma harangok szóltak.
Néha harangok szólnak.
Hallgat, mint egykoron,
sok néma torony.

Nem vesszük a kalapunk?
Gyalulatlan a deszkapadunk, 
vőfélyek vagyunk halotti toron.
ugyanúgy, mint egykoron.

Verejtékes az ingünk
Sunnyog lelkünk húrja,
nem mozgunk, nem izgünk.
seggünk szálka szúrja.

Fogunk összekoccan,
a valagunk bedagad,
ha valaki megmoccan…

érezd, hát itthon magad!


Magyar rondó

Nyűgölődve, nyögdelődve
lépünk hátra, meg előre.
Ilyen e tánc: suta, dőre.

Az úr nevét áldjuk.
magunkat imádjuk,
ez ugye, egyre megy?
Az idők kezdetén,
vagy végén
Te vagy, voltál,
és leszel a remény.

Istenülésünk minden kéje,
a véges lét végtelen szeszélye,
(mert elménk, tétova, suta)

Nyűgölődve, nyögdelődve…
– ez a jelen –
Sejtjük, nem vár ránk
csoda, sem kincs.
(Ne titkold, Istenem.)

Nyűgölődve, nyögdelődve,
lépünk hátra és előre,
talpunkra, nyelvünkre
por tapad.
a mi testvérünk.

Nyűgölődve, nyögdelődve
se nem hátra, se előre,
elfolyik a napnak vére,
az égen csak egy lyuk marad.
néped így mulat,
rúgja vértestvérét,
rúgja a port,
és e táncnak sosincs vége.

Sem alfánk,
sem ómegánk,
sorsnak becézzük a végzetet.
(Nem mércét adtál, Uram,
vak reményeket.)
A sors
bamba, torz,
ne nézd a fogát,
ajándék.
Ki mindent keres,
semmit talál.
Ez a vég
a krupié-arcú a halál.

Kifáradtunk, Uram.
Vége! Kár.
Tőlünk senki semmit nem vár,
s nekünk már nem jár
sem új Isten, sem új király.
Házainkon riadt repedések,
kápolnáinkban denevérek.

Az égre, az éjbe
a részeg kiált.
Gyermeket csak,
az unalom csinál…
lásd: az ige beteljesedett.

Add ki hát az obsitot,
s bocsáss reánk édes álmot,
amilyet a világ
sohasem látott:
Kvaterkázó Haynaut,
becézgető Habsburgokat,
ruszki ruszlit, sőt, lazacot,
Trianonért dús kamatot,
tatármártást, törökmézet,
mindent,
mit elbír a képzet.

Uram,
majd légy Te az utolsó
ki minket elhagy,
ki tőlünk elköszön, mondd ki végre:
Ennyi volt, kész!
Köszönöm!

És oltsd el utánunk a fényt!


Egyszerű történet

A borospohár harmatos falán
cikcakkban lefele
araszol egy vízlencse,
araszol mindenáron,
.
A nyoma percekig
ott megmarad,
olvashatatlan rajzolat,
a borospoháron.

Semmit sem mond,
sem nekem, sem neked,
senkinek,
semmi áron.

4

    PERCEK


Éj

Nem tudod mi ez?
A csendben
hallgatás neszez,
homály a sötétben,
fekete fátyol a szélben.
A csillagok elbújnak,
vége van időnek, sorsnak.
A lehelethez félelem tapad,
a mindenség is magára marad.
Holdtalan a holt sötét,
hallod a rettenet
ismerős énekét.


Elégia I.


Pedig lehetne ez a te napod,
ha úgy hozná a szerencse,
csak vedd a lapot.
Ha nem-nem,
ennyi az egész.
Bölcsnek lenni oly nehéz…


Elhagynak a hűtlen szavak
(Ecce homo)


Ami marad:
a koponyában –
csak szürke iszap.

Egy az agy
mely kettő –
két malomkő.

Az egy-isten,
talán három,
csonka szárnyon…

Íme, az ember –
a koponyákban
raboskodó isten.

Borzong a táj
nem miccen
a szederág.

Sem a szó,
sem a vágy
fel nem repül.



Csend-variációk
Bagatellek


1

És jött a csend, újra, újra csak jött,
mint füst, ha száll a tűz fölött.
Settenkedett a vad szelek hátán,
fenn a jeges felhők között.

2

A csend.
fülünkben cseng.
Széltépte ág
szemünkbe vág.

A csend
felettünk leng,
kiszáradt hárs –
vak robbanás

3

Úgy fáj a csend,
mint a sebesült táj,
egy vakuló estén,
mikor hallgat a hárs.

Pihen a csend,
a fű így hever rendben,
ha a kaszás kaszája
tövét elvágja.

4

Mit ér a csend, mennyit ér?
Ha tétova, ha hallgat,
mint a fagyos tél.

5

A csend szép, amíg szabad,
átlép palánkot, árkokat,
mint pókháló, mindent besző,
ha kell, madárszárnya nő.



6

           
És megtalál
ágyban,
széken, vagy
állva, a kapunál.

Ha jő a csend,
a nap miriád
sugara mind
húrként peng.

Hallgat minden:
nincs talmi lárma.

8

Mikor a halál húrja zeng.
ez az igazi csend.

Így kelepel sok falevél,
a fenyőtű így szuszog.
Szilaj, hajnali legény,
az erdőn így táncol a szél
a nádast is így rázza.

Éjjel seprőnyélen vágtat
Nyomában felszikkad,
a harmat,
majd gyengéd szellő kél
és a szénáról mesél.

9

A csend égi szél
dünnyög,
a szálló darvak tollán,
mikor csak nékik mesél.
És te nem vagy már,
mert elmúltál…
valaha, mint a képzelet
(tán) te is ott voltál.


Hazugságaim

Az sem igaz, hogy mindig tél van
az sem igaz, hogy éjszaka
az sem hogy a borult égen
a felhők ködbe fúlnak
és szürkül szemem fehérje
és már nincs remény se
a fény is szurdokba bújik
hinni vagy hazudni
egyre megy
várni a vánszorgó időt
és hogy múljék
evezni hét marokkal
mert dohosodik
a vágyak ázott szalmaszaga
kalandor hideg szelek
cikáznak bőröm alatt és a nyirkos égen
s már mondanám ezerszer
ha nem jössz, ne is gyere
s mint gyilkos vegyszer
pusztítanám nyomát is szavadnak
ha nem vagy – nem is kellesz
- leszek magamnak
a napok, mint kockakövek megmaradnak
és nem kell a fény sem
a világ úgyis vak
és zene sem kell
kopogjon az eső
a falevélen és ezer dióágon
hisz csak ennyi vagy
talmi derengés, képzelet
olcsó varázslat,
ha úri kedvem megidéz...
... és akkor a sövényen
szád ívének rajzát véltem
felfedezni egy levélen
és akkor a balga eső
egy dallamot próbált lekopogni
a diófán meg a hátamon
és elrontotta
hogy miért? –  nem tudom
egy egyszerű dallam
tán ez
dini dá, dani dú
vagy nem? –  nem tudom
de sorra elrontotta,
a hátamon s a vállamon


Hét levél


és lőn világosság és lőn éjszaka
és hol alszom én?
és hol van az ágyad?
ma szél fútt
és tépte a fákat
és levelet küldött a semmibe
hetet
szakadt, íratlan leveleket
és világosság és éjszaka
és megrepedt
az üveglap
görbe furcsa sebhely
ha nap süti szikrázó ékszer

a hiány is gazdagít
a hét levél
s a szikrázó kacér rés
rajz, kép
tán kebled ívének rajza
és rend a hiány is
és rend a világ meg az éj
de minek hazudni
önmagamnak
az ábrándok felfakadnak
a szobám rideg, kusza
vetetlenek a vágyak
árnyéktalan világban
billegő szavak
sem világosság sem éjszaka


TE

Légy Te a reggel,
amikor a nap kel,
és légy az este
pőre teste.
Mert az éj megnyugtat,
az álmodó kéj,
és a rest test
mohó képeket fest,
és visszanéző kéjjel
megvigasztal.
Hajnaltájban, édes
csókod selyme a nyálban,
őrzöm
nyelved ízét a számban.
Elűzte egy forró lehelet
a settenkedő telet.

Te légy a nap, a dél,
vagy csak kósza szél,
ha elül is,
köztünk jár.

Hűségesen kísérts
mint, a konok halál.

Te légy minden.
Te harmat, hó és eső,
hétágú nap, derengő hajnal.
Hisz Te vagy, ki érti,
a tegnap, s holnap a mában,
mint ige és kötőszó,
egy rég elfeledett imában.

Ez minden.


Ima


Senki sem érti,
nem is tudja,
a teremtésnek
van e kulcsa.

Oly magas az égbolt,
oly mélyek a vizek.
Sorsunkat, Istenem,
Te sem érted!
Titkokból szövetett.

Haragod, megtalál,
rondót fütyül a szél,
riogat a halál.
Mindenki fél,
a táncnak sosincs vége.

A hetedik napon,
öklöd is ránk talál.
teremtjük egymást szidva,
bőrünk alá bújva,
rondót táncol a halál

A nyolcadik nap,
az ég alja vörös,
néma tűz fenyeget,
szavakat keres
szánkban a csend.

Ajánlás:

Uram!

Szavad titkos kód,
ez a Te kísérleted
szívünk, öklöd mása
Nem kértük az életet.


Van ez így

Ha jól emlékszem,
már értettem
az egészet.

De most
a részt sem.

Talán,
ha megpihen
a szél,
ha elül az idő.



A szavak


Mikor falkába gyűlnek
verset csaholnak
és nekifutnak a hegyoldalnak.


Talány



Nos az isten
ha nincsen,
miért hiányzik?

Az isten mindenütt
és főleg sehol van.
Ő a hiány istene.

Ha van isten,
Ha van, van,
Ha, ha.
Ha!

         Az álmok

Reggelre látod,
az álmok
(mind-mind álnok!)
széjjelmásznak,
és megmaradnak
az árnyak.
Marad a vágy, az emlék,
vagy egy vén mosoly,
meg az unalom.

Künn a varjak
közelebb szállnak,
vége van már
a nyárnak,
vége
a világnak.
Fakuló dombok,
didergő völgyek,
ködlik a lehelet,
rettegnek az ágak,
megfagynak a könnyek,

Hunyorog a nap.
Törött gordonka
rozsdás húrja
csikorog, sír
a nyűtt vonó
alatt.
Kár, hogy
csak a varjak
dalolnak.
Kár.

Halottak napja

Ülök,
mint a csend
a korhadó, kerti padon,
falevelek
pihennek a vállamon.
Lángol a
templomkert,
koromszag,
hamvadó kanócok.
Íme, az ünnep.

Még itt vagyok !
És nekem is csenget
a villamos.


Elégia II.


Ha meghalok,
az lesz a legszebb versem –
adjátok tűznek a testem.


Sírvers

A föld voltam én.
Ár ellen töltés.
Most – vagyok az árok.

(Majd lesek alulról 
mikor, átugornak
fölöttem a lányok).

Álom-bákom



Egymást kergeti,
fel, s alá a házban,
valamennyi árnyam.
Néha
csak egy szál gatyában,
máskor.
kopott, ócska gúnyában…
De jöhetne akár csillogó
fényesen,
át az álombéli fenyvesen,
egyre megy.
Az álmokban nincs más úr,
csak a mindegy.
Most sok fura, fekete macska
balgán futkos, játszik,
az egyik,
gömbölyödik a sarokban,
az asztal sarkán,
a hátát domborítja.
Billegve ballag,
a másik,
ott
a sötét falon
az a fekete árny.
Íme, táncol a magány.
A harmadik, dorombol,
felém kóricál,
majd hűtlen elszalad,
felsurran a lépcsőn,
vadul, fürgén,
körme a függönyt hasítja.
Otthonosabbak itt,
mint én.

Fekete gúla az éjszaka,
lelkemből támad,
és szememet kiszúrja.
Az álom,
kerek alma,
kerek mámor,
hol velem maradna,
hol meg elgurulna.
Döccenve a messzi,
a kavicsos
meredek úton,
kacagva gurulna,
kergetőzne koponyámmal.
És
sosem érném utol.


5
                              HAZA-FELE


Bővelkedünk


Bővelkedünk, bővelkedünk,
Így megy ez, ha isten velünk
Isten velünk – ki ellenünk?
Egyre inkább bővelkedünk.
Árú-halmok, árú-hegyek
Azt sem tudom, hogy mit vegyek.
Árú hever árú hátán
Nem az isten, hanem a sátán
Van mivelünk.
Bővelkedünk.


Duna

A fövenyen kavics
tarka tubus, zöld
és sárga flakonok,
a folyó szürke vér,
bágyadó habot ver
és folyik, mintha élne.


A füzekre varjak szállnak,
Nyöszörögnek a vékony ágak.
Temetni, temetni, temetni
S mint a varjak – rekedten nevetni.


Bohócok

(Hamvas Béla emlékének)

Mi, a bohócok,
kínunkban rágjuk a kócot.
Ez, jaj, még nem a vég,
nem is a halálunk,
csak kócot rágunk.

A kóc maga a lét,
az örök harc.
Hozzá krumpliorr,
festett arc,
és alázat…
könnyet fel nem szárít,
arcunkon a nap,
és műmosolyt fest rá
a gyalázat.
A világ tükör.
Ha megsimítod, maszatol,
ha ütöd benne sejlő arcod,
megkarcol,
összevérez
és semmit nem érez
a kristály-szilánk.

Ez az új világ,
bizony, körmünkre tapos,
sarkunkra hág.
Hazánk, egy isteni hely
………………………….
Tényleg, kész röhej!

Európa lemossa arcunk
nem marad se szája,
se szeme, se orra
senkinek.


Őszi fotók

1


Tegnap koratéli köd,
ma nyáresti fuvallat.
Az isten minket is összecserél.

2

Minden szavunk elvetél.
és hol van még
a tél ?

3

Mégis csoda e bágyadt,
koratéli nap,
És ki súgja meg,
ha mindennek vége.


Téli fotók

1

A lombtalan erdőn
bolyong a szél,
vak ágakon varjak –
szemük koppan,
dagad a homály.

2

Törött körmű ágak
karcolják a tájat,
a vén tél-boszorka,
viharzó hó kontya,
zúgó varázs.

3

Szél söpri a havat
varjak hada kél
felhőket sodor,
törött kerék a nap,
a hold is csak fél.


A mesék

Kifakultak már a lepkeszárnyak.
A mesék, a csodapillantók
is messze járnak.
Mint a pillangók,
ha rútabb idő járja,
ha üzenete rémít a télnek,
a szellős, napos nyárra
gondolnak,
repülnek ugyan, de félnek.


Fogorvosnál


A szép ápolónő föléd hajol,
keble, feneke feszül,
injekció az ínybe,
csak egy könnycseppbe kerül.
Izzadok, mondanád,
de az orvos a szádban
matat.
A nő kacéran mosolyog,
és mégis
megmered a nyakad.


Tenyérjóslat

A lombos dióág
még fodrozza a szelet.
Életet játszik a diófa
s már benne a korhadás.

Tenyerem egy kerek virág,
megfér benn az egész világ,
mégis hervad.


A sehonnani

Honnan jöttél? – kérdik
a hontalantól,
Sehonnan – mondja,
s visszanéz egy mosolyért.


A KÁVÉZÓBAN

A Cityben tűnődtem,
ajkam egy csésze peremén, miért
áttetsző a nap, és a kávé…
és az ajtófélfa
miért nem köszön vissza?

Rejtélyes volt az utca
kockakövek ijesztettek,
és nem vittek sehova,
és nem vezettek hazafele.
.
Mi vagyunk az idegenek.
Ha mondják, ha nem,
viseljük a jelet.
Fogaink a csészén csorbulnak,
otthon maradt a haza fele.

A buszon csadorba bújik az élet,
visszaint a harmadik minaret,
Ilford felé a London roadon.
Hazafele utazom?
– Már nem is tudom.

Ilford, jó hely, nincs baj semmi,
lehet itt jó piláfot enni.
Szálemmel köszönt a fűszeres,
megismer, messziről integet.

Egy buszban zötyög az egész világ.
Mind a testvéreid: Káin, vagy Ábel.
És ketten vagyunk köztük angolok,
én, meg egy cseh babysitter.

Otthon, ó, ó, óhaza!
Milyen más ott, az a haza.
Hárman voltunk Jóskák a faluban:
csak én, meg a Bögi Pista.


Akkor főpróba

Mind elmúlnak
a néhai szavak,
megszakad a verssor,
elúszom a jég alatt…

Sosem tudom meg,
mi végre.
Addig üres nappalok,
kínos éjszakák,
nyüszítve korhadnak a fák.

Micsoda alkalom ez,
az utolsó lesz.
gyere te is a gödrömhöz.

Ne félj, no, gyere!
Ha éppen
nem lennék ott,
ne törődj vele.





































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése